Egy jobb sorsot érdemlő roncs láttán, mindig az jut az eszembe, hogy egyszer ezt az autót megtervezték, finomítgatták a tervezők, mérnökök, hogy jó kiállású és tartós legyen, majd a munkások összerakták, izzott a hegesztőgép, csattogtak a kalapácsok, csilingeltek a csavarok, zsibongtak a munkások, majd első alkalommal beindították a babakorú autót, legurultak vele a szalagról, vidáman duruzsolt a modern V8, és beálltak vele a többi frissen csillogó vadiúj autó közé, ahol várta, hogy kiszállíthassák a kereskedőhöz. Óvatosan felpakolták más társaival egy kamionra és valamelyik állam kereskedőjénél megálltak, leálltak vele, de csak óvatosan, nehogy megsérüljön a fényezés és a krómok.
Főszereplőautónk néhány társának természetesen kiállításokon is szerepelnie kellett, mint például ezen az 1957-es Chicago-i Show-n.
Majd beálltak vele egy raktárba vagy kiállítóterembe, ahol a vevők a csodájára jártak, hisz "ez egy vadiúj Ford full-size". Volt aki beleült, volt aki csak kívülről méregette, volt aki csak leszólta, de a többség vágyakozva figyelte. Egy szép, napsütéses napon, bejött egy átlagos, amerikai család, hogy új autót vennének és olyan szépen csillog az üveg mögött az a cirkáló, ha a felszereltsége is megfelel, akkor megvenné a férj, de csakis ha az asszonynak és a porontyoknak is megfelel. Mivel a tesztvezetés után is tetszett és megrészegítő volt az "új autó illat" semmi akadálya sem volt a vételnek, pláne, hogy a régebbi autójuk be lett számítva. Harsogtak a feltört perselyből a kereskedő zsebébe szálló dollárok. 
Több társával együtt, ebben az apró, vidéki kereskedésben talált gazdára.
Boldogan gurultak vele haza és minden rokonnak eldicsekedtek vele, hogy milyen szép autójuk van. A szomszéd irigykedve figyelte őket, akinek csak egy két éves Chevy 210-re tellett és attól kezdve hétvégenként egy kicsit korábban nyírta a füvet, de egy év után belefáradt a korán kelésbe és gratulált John-nak, hogy milyen elegáns autót vásárolt a családjának, jó nagy a csomagtartója is, sok csomag belefér, ha majd nyaralni mennek Kaliforniába. Az új Ford ügyesen tette a dolgát, szállította a gyerekeket óvodába, iskolába, John-t pedig az épülő házakhoz, hisz vállalkozó volt, olykor cementet is szállított vele, de strapabíró volt, tűrte a megpróbáltatásokat, mindig vidáman szólt Elvis, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis is a rádióban.
John Fordja jól mutatott az úton is és ha jöttek az ünnepek, jól jött a hatalmas csomagtartó is.
Négy év után John vállalkozása befutott és kicsit szégyellte már a Fordot, tellett neki már Mercury-ra is vagy akár egy Oldsmobile-ra is. Így került a négy éves Ford egy kereskedőhöz, aki jó áron beszámította, bár így is sokat nyomott a latban az a néhány horpadás.
Egy újabb családhoz került akik második autónak használták az olcsón vásárolt Fordot, de csakis a Chrysler mellett, jó volt néha beugrani vele a városba egy kis zöldségért a piacra, és a kissrác is ezen tanult meg vezetni, olykor titokban, ha a szülők nem voltak otthon ki is lopta a garázsból. Mikor 18 éves lett, a kissrác akit Alan-nek hívtak megkapta a szüleitől ajándékba a már 7 éves autót, amihez később sok kaland fűződött, lazulás a haverokkal, sőt, az első csók és a szüzesség elvesztése is az autósmoziban, azzal a gyönyörű szőkeséggel a hátsó ülésen. Még három évig volt meg, aztán lecserélte egy gyönyörű, tűzpiros kabrió Mustangra, hisz "azzal menőbb a csajoknál". Semmi sem vetekedhetett a Mustang népszerűségével és a hatvanas évek fiatalságának tökéletes szinonimájává vált. Alan könnyes szemmel ballagott hazafelé a kereskedőtől, hiába húzta pénz a zsebét. Nehezebb volt annál a szíve. "Muszáj haladni a korral"... próbálta nyugtatgatni magát.
A 10 éves Ford egy pizzafutárhoz került került, aki megörült, mert tudta, hogy strapabíró, a már ütött-kopott Ford, itt-ott egy horpadás, szakadás, folt, de továbbra is töretlenül tette a dolgát. Szállította időre a pizzát, sosem volt váratlan lerobbanás, ám két év után továbbadta, hisz elvégezte az egyetemet és rendes meló után nézett a friss diplomás. Ekkorra már 12 éves volt a Ford, semmi presztízs, csak egy öreg olcsó full size, hol vannak már a családi nyaralások, a gyermekzsivaj vagy a száguldozások a megyehatáron, erdőn, mezőn, autósmozi, mind-mind megkopott emlék már ahogy az öreg Ford is csak megkopott, de örökké létező "tényező".
12 évesen álldogált az út szélén, "FOR SALE" felirattal egy kereskedőnél, aki még csak le sem porolta, "minek, úgysem kell senkinek, drágul az üzemanyag, ki venne egy öreg batárt?". 1971 elején azonban megtörtént amire a Ford várt, végre elkelt egy öregúrhoz, aki mindössze egy olcsó autót keresett. Templomba járt vele és havonta egyszer, vasárnaponként a felesége sírjához hajtott, de amikor nem templombajárt, nem iszogatni, nem a felesége sírjához, olyankor a Fordot szépítgette, újrakárpitoztatta, újrakrómozta, alváz-védőzte, lefestette a rozsdát, ám lakatolásra már nem volt pénze, de legalább belül újszerű volt.
1977-ben azonban az öregúr is "távozott" és ez pecsételte meg a Ford sorsát. Az unokákra maradt, akik nem akartak az udvarban nézegetni egy 25 éves, "rothadó roncsot" ezért adtak 100 dollárt Alejandrónak, a kertésznek, hogy tüntesse el az autót, ne is lássák többet, nem emlékeztesse az az autó őket senkire, inkább ne is lássák. 
Így, 5 év, egy helyben állás után a kertész "kezelésbe" vette 1982-ben. A kertész jó pénzért eladta a meglepően jó állapotú üléseket, kárpitokat, krómokat és a félmillió felett járó, ám hibátlanul járó motort eladta mint alig 100 000 km-t futott motort. Minden ami az autóból megmaradt, kivontatta Gomez öccse segítségével a sivatagba, majd hátulról belehajtottak a gallytörős pickuppal - ekkor sérült meg a hátulja - , a magára hagyott Ford legurult az útról, egyenesen bele, a poros sivatagba, nagyokat döccenve a homokbuckákon, majd egy mélyedésben, melyről senki sem tudta, hogy hogyan keletkezett, nagyot huppanva megállt. Azóta a mélyedést betemette az élettelen, sivatagi szél, benne a szomorú Forddal. Azóta eltelt 30 év, néha megállt egy-egy társaság, ki-ki más céllal, olykor vandálok, akik összefirkálták, kitörték az ablakait és ugráltak a tetején, olykor néhány vágyakozó autómániás, akik megmentenék, de nem tudják elszállítani, álmodozva, hogy vajon miket tudna mesélni az autó ha beszélne...de nem beszél, csak létezik, mint az emlékek, megfoghatatlanul, meredve a semmibe, talán még visszajön a múlt, talán nem. Szívja a nap és kígyók laknak benne...de mégis van remény, hogy talán egyszer...
(A történet fiktív. A valósággal való bármilyen megegyezés, a puszta véletlen műve.)
